Speciális a posztszovjet országok esete is. Mivel a jogállami normák elterjedésétől az érintett országok mihamarabbi nyugati integrációját várta a helyi és nyugati elit egyaránt, ezért ezek az államok számos nyugati mintát kritika nélkül vettek át. Tették mindezt anélkül, hogy számot vetettek volna azok helyi körülményekre gyakorolt hatásaival. Érdekes módon a jogállami anomáliák itt is a gazdasági folyamatok kapcsán jelentkeztek legszembeötlőbben, mivel a jogállami keretekkel működésében járatos külföldi befektetők versenyelőnybe kerültek a kialakított keretek révén.
Manapság a mélyülő európai integráció újabb kihívásként értelmezhető ezen a területen. Az Európai Unió ugyanis mint szervezet egyre nagyobb hangsúlyt fektet a jogállami normák minél szélesebb és egységesebb érvényesülésére és kikényszerítésére a különböző tagállamokban. Az uniós joganyagon belül az Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikke, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuluma is kiemelten hivatkozik a jogállamiság követelményére.
Jogállam-koncepciója csak a tagállamoknak van, az Európai Uniónak nincs
A jogállamiság – egy jogász számára oly kedves – fogalma mára egy univerzummal írható le leginkább. Az univerzumnak kiterjedése van, működési elvei vizsgálhatók. Két alapvető tulajdonsága figyelhető meg.
(1) A jogállamiság univerzuma tágul. Belső magja jól detektált, viszont külső peremének kontúrjai elmosódottak. Elég csak megnézni a Velencei Bizottságnak a jogállamiság európai helyzetére vonatkozó jelentését, hogy lássuk, a jogállami univerzum szélső pontja – legalábbis összeurópai értelemben – közel sem olyan élesen felismerhetők, mint mások. Csak hogy egy példát említsünk: ahogyan arra Varga Zs. András alkotmánybíró is felhívja a figyelmet Eszményből bálvány? című könyvében, a Magyarországon elhíresült Tavares-jelentés 39 esetben, rendkívül sok különböző összefüggésben említi a jogállamiság követelményét.
(2) A jogállamiság univerzuma egységesedik. A fent vázlatosan ismertetett elméleti alapokból is az világlik ki, hogy a jogállamiság minden országban mást és mást jelent. A jogállamiság univerzumában minden bolygónak, tehát országnak saját története és működési rendje van. Létezik német, francia, dán és észt jogállamiság-koncepció, de ezek között a legkisebb közös többszörös megtalálása – az általánosságok szintjét meghaladóan – szinte lehetetlen feladat.
S ugyanígy létezik magyar jogállamiság is, amely egyrészt természetesen a rendszerváltozás utáni alapvető irányokból, de másrészt például a korábbi virágzó magyar parlamentarizmus hagyományaiból is áll.
Nincs tehát európai jogállamiság: ennek fogalma nem ismert, ennek részletei nem kimunkáltak egy mindenki számára legitim szereplő által sem. Ebből következően, noha minden országnak a saját alkotmányos berendezkedésében a saját jogállamiság-koncepció érvényre juttatásán kell munkálkodnia, az Európai Unió szintjén nincs olyan koncepció, amelyet érvényre lehetne juttatni. És ez nem feltétlenül probléma.
A probléma ott kezdődik, hogy az Európai Unió jelenleg mindezen koncepciónélküliség ellenére egyre azon munkálkodik – legújabban az úgynevezett jogállamiság-mechanizmus alapján –, hogy egy láthatatlan koncepció végrehajtását szolgáló eljárásrendet alakítson ki és erősítsen meg. Közös koncepció (avagy közös tartalom) nélkül viszont a láthatatlan koncepció végrehajtásának kikényszerítését előmozdító eljárásrend nem segíti, hanem hátráltatja a közös európai projektet. A tágulás és az egységesedés tehát egy nemzetek felett szint által vezérelve zajlik, a veszélyek és következmények előrelátására vonatkozó érdemi tudás és gondolkodás nélkül.
Jogegységesítés és -közelítés helyett a kölcsönös elismerés az európai projekt sikerének a záloga
A helyzet annak ellenére súlyos, hogy Európai Unió nem szűkölködik azokban a működőképes és sikeresnek bizonyult tapasztalatokban, amelyek révén a múltban a különböző tagállami jogrendszereket a közös európai siker érdekében harmonizálni tudta. A jogrendszerek harmonizációnak azonban több szintje lehetséges. A legerősebb fegyver a jogegységesítés, amelyben közös szabályozás jön létre. Ehhez képest puhább eszköz a jogközelítés, amelyben egy általános közös szabály jön létre, de a tagállami szinten megmarad a mozgástér.
Egy harmadik, rendkívül széles körben alkalmazott módszer a kölcsönös elismerés elve. Eszerint egyáltalán nem szükséges közös szabályokat alkotni, csupán minden tagállamnak el kell fogadnia egyenrangúnak és egyenlő védelmet biztosítónak a másik tagállam szabályozását. Ilyen kölcsönös elismerési rendszer működik jelenleg is a belső piac területén kívül az oklevelek, a bizonyítványok és a képesítések, a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok vagy polgári ügyekben hozott bírósági és bíróságon kívüli határozatok kölcsönös elismerésének területén is. A kölcsönös elismerés lényege tehát annak felismerése, hogy nem szükséges egységes európai büntetőjogot és büntető eljárásjogot létrehozni ahhoz, hogy az Európai Unió egyik tagállamában hozott határozatot egy másik tagállamban is elismerjenek, és ezáltal ezen ügyekben zavartalan legyen az együttműködés.
Az Európai Unió története mindvégig arról a logikus és racionális, patikamérlegen zajló intellektuális munkáról szólt, hogy miként lehet a közös projektet sikerre vinni. Ehhez minden esetben csak azt kellett átgondolni, hogy mi az, amiben érdemes együttműködni; illetve mi az, amiben nem, valamint hogy milyen módon érdemes azt megtenni.
A jogállamiság esetében jelenleg egyre inkább a jogegységesítés és -közelítés irányába mutató módszerek dominálnak, annak ellenére, hogy az univerzum rohamos tágulása és az egységesedése jól láthatóan komoly kockázatot hordoznak magukban. A jogállamiság esetében közös koncepció nélkül életveszély a jogegységesítés és a -közelítés módszere. Ehelyett a kölcsönös elismerésnek lehet helye, ahol az Európai Unió tiszteletben tartja – vagy egyáltalán figyelembe veszi – a tagállamok közötti különbségekkel. Amíg ez az elv a többi jogterülethez hasonlóan nem erősödik vissza a jogállamiság esetén is, a valódi cél nélküli feszültségek fel fogják őrölni a stabil és jól belátható univerzum eddigi békéjét, valamint a jó szándékú együttműködési készséget.
A felelősség és a feladat tehát nagy, de útravalónak csak egy dolgot kell megérteni – ami azért az Európai Unió jövőjével kapcsolatos vitáknál nem mindig szokott problémamentes lenni: „Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.” (Babits Mihály)